Az MSZP-Fidesz csatára összpontosítók talán észre sem veszik ama csendes szocialista taktikát, amelynek célja, hogy önmagán kívül minden, a Fideszhez képest balra álló tényezőt jelentéktelennek (s esélytelennek) láttasson.
Bajnai Gordon megkísérelte két elődje – Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc – hibáit, mulasztásait, bűneit helyrerakni. A szocialista-liberális koalíció – a gazdaságpolitikai kényszerek előtt az utolsó pillanatban meghajolva – gyakorlatilag felszámolta, visszacsinálta annak javarészét, amit korábban létrehozott vagy fenntartott. Ezzel nyíltan beismerte, a kormányzás nyolc évéből hetet a szakadékba vezető úton botorkálta végig. Hogy azután, megriadva az önmaga gerjesztette csődtől, észbe kapjon. Ekkor jött Bajnai.
Ezúttal egy újabb csörtét ismertetünk: Bauer Tamás Babarczy Esztert és Papp László Tamást figyelmezteti tárgyi tévedéseikre, és megismétli: a minden bizonnyal hivatalba lépő Fidesz kormány halálos csapást mérhet a demokráciára. Papp László Tamás ezt kétségbe vonja, és a parlamenti bizottságok megalakítását illetően is korrigálja Bauer Tamás adatát.
A Fidesz saját dugájába dőlt, a balliberális oldal pedig most ássa a vermet, amibe esetleg a jövőben fog belezuhanni. Így összegezhető az Országos Választási Bizottság (OVB) állandó tagjainak jelölése-választása. Nyolc éve a Fidesz delegálta és választatta meg a parlamenttel az OVB valamennyi tagját. Az idén a törvényhozás balliberális többsége az OVB-be – egyetlen kivétellel – saját embereit ültette be. Pedig a választás eredményét hitelesítő grémiumnak kerülnie kell a részrehajlás gyanújának árnyékát is.
Lehet és kell is bírálni Orbán Viktort, ha elhallgatja ígéretei teljesülésének gazdasági, társadalmi és emberi árát. Ám hiteltelen a bírálat azok szájából, akiknek egy kritikus szavuk sem volt a 2002-es és 2006-os választás balliberális győzteseinek felelőtlen, populista, a következményekről hallgató vállalásaira, illetve akik teljes mellszélességgel kiálltak a gyurcsányi megszorítások mellett, Orbán várható takarékossági lépéseit viszont már jó előre fúrják. Azoknak a jobbosoknak a hitelessége is megkérdőjeleződik, akik a megszorítást csak akkor tekintik népnyúzónak, ha balról jön.
Nem lenne jó, ha szekuláris társadalmunkban a politika valláspótlékká degradálódna. Hitvitákkal, boszorkányperekkel, egymást agresszíven téríteni próbáló, majd kiközösítő családtagokkal, fegyverforgató pártmisszionáriusokkal.
Orbán érthetően beszélt, de nem sokat mondott. Ha ennyi a programja, könnyű lesz betartani – ironizálhatnánk. Nem ígért vért, verejtéket, könnyeket – igaz, oázist és Kánaánt sem. Utóbbi a két előző választás röhejes, aztán pénzügyi tragédiába forduló ígérethalmazához viszonyítva akár üdítő fellélegzésnek is elmehet.
Nem azon csodálkozom, hogy Gyurcsány Ferenc hazudott, trükközött, manipulálni próbált. Hanem azon, hogy vannak magukat elfogulatlan írástudónak nevezők, akik erre csak 2006 őszén jöttek rá. Hogy itt tart a politikai kultúránk. Miszerint sokaknak csak akkor esik le a tantusz, ha az arcukba vágják a nyilvánvaló hazugságot. Vagy még akkor sem. Esetleg a hazugot eltaszítják, hazugságát azonban – ideológiailag átmázolva – továbbra is magukhoz ölelik. Aki nem tanul, az újra és újra a politikai hazugságok áldozata lehet, akármelyik oldalon is vezetik az orránál fogva.
A nyugdíj-és ingatlanadó-vita bizonyítja: a Fidesz továbbra is kerüli népszerűtlen gazdaságpolitikai tézisek felvetését. Pedig a győzelmet már aligha vehetik el tőle, és a jövőbeni megszorítások sarának javarészét nyugodtan ráverhetné a nyolc éve kormányzó politikai riválisaira.
Gombaként nőnek ki a földből a befolyásható, megfélemlíthető embertársaik kifosztására szakosodott bűnszervezetek. A jogrendszer pedig gyakran tehetetlen. Ám a jogtalanság látszólagos ellenpólusát jelentő tényezők sem feltétlenül a demokratikus racionalitás pártján vannak.
Egyház és állam szétválasztása mellett a hazai gondolkodás a belpolitikában többnyire a köz-és magánéletet is külön kezeli. Választottjait nem szexuális életük, hanem törvényhozói döntéseik alapján ítéli meg. Józanul belátva: egy modern demokratikus közhatalomnak a hálószobán belül keresnivalója csak és kizárólag bűncselekmény (pl. nemi erőszak, családon belüli agresszió) esetén van. A politikus magánéletéből annyi tartozik ránk, amennyit önként a nyilvánosság elé tár.
Megelégelve az utasok kiszolgáltatottságát, önszerveződő jelleggel indult kezdeményezés az egyik közösségi oldalon. Rendkívül ötletes, bár sajnos Magyarországon gyerekcipőben járó hozzáállás. Nálunk generációk szocializálódtak úgy, hogy egy anomáliára, vis maiorra, vészhelyzeti jellegű szituációra (baleset, sztrájk, közszolgáltatások üzemzavara, stb.) egyetlen reakciójuk az volt: oldja meg az állam.
Tiltás, demokratikus alapjogok korlátozása vagy szűkítése, újraállamosítás, a multik adóügyi gettósítása, csendőrállam létrehozása, a szülni nem akaró nők gyermekáldásra kényszerítésre. Nagyjából így festene a Jobbik-Magyarország. Ahol ideológiai kényszergyógykezeléssel vernének belénk magyarságtudatot.
Ha politikusi döntések szabályozzák a főáramú tömegmédia piacát a nézők illetve a hallgatók ítélete helyett, annak a vége rendszerint egy panamabűzös történet. Ha az útépítésnél, közüzem-és közlekedésfejlesztésnél, általában a hatalom által döntésre vitt tendereknél ez van mifelénk, ugyan mitől lenne pont ez másként? De van egy jó hírünk: míg a sztrádát és völgyhidat nem lehet felvinni az önszabályozó világhálóra, a rádió-és tévécsatornákat előbb-utóbb igen. Talán még ebben az évtizedben. Ezzel a médiacenzoroknak befellegzik.
A politikus, ha úgy érzi, muszáj neki, szívbaj nélkül hazudik. Nincs is gond ezzel. Aki nem valamelyik pártegyház dogmatikus hitvilágában él, láthatja: a kreatív valóságtorzítás a politikus munkaköri leírásának része. Muszájból hazudni is bűn persze, de akkor is hazudni, ha nem muszáj, már nem csak bűn: hiba is. Márpedig Orbán Viktornak, ha nem lehet is igazmondó juhászba átmennie, nem muszáj már akkorát hazudnia, hogy nyerjen, mint elődeinek. Mindenképp győzni fog. A kelleténél aránytalanul nagyobb politikai hazugság azonban később többszörösen bosszulja meg magát.
Ha velős tömörséggel akarja valaki jellemezni a romagyilkosságok (és más ultrajobbos terrorcselekmények) ügyében tanúsított kormányzati impotenciát, nyugodtan mondhatja: ez volt a kincstári antifasizmus csődje. Ugyanis a gyűlések, petíciók, konferenciák frontján remekül vitézkedő doktriner szélsőjobb-kezelés rögtön csütörtököt mond, ha igazi, hús-vér fasisztákkal kerül szembe. Ráadásul olyanokkal, akik nem röhejes egyenruhában vonulgatnak, hanem lőnek.
Ha olyan atmoszférát teremtünk, amelyben az egyén még a névtelenséget biztosító kutatásban sem mer őszintén beszélni hitéről, hitetlenségéről, nemzeti azonosságtudatáról, egészségügyi helyzetéről, az a demokrácia szellemiségének lassú halála. Ezt jó, ha a népszámlálási dilemmák számbavételénél is figyelembe vesszük.
A messiásváró kultusz éppen olyan taszító, mint a démonűző ellenkultusz. Tehát aki elítéli a jobbos sajtóban eluralgó, pozitív Orbán-mitológiát, az ne csináljon Orbán-démonológiát sem. Kritikátlan rajongásra nem a parttalan ellenségkép-fabrikálás, hanem az objektív megítélés a korrekt válasz. A téveszmék csereszabatosak. Ez ötlik fel a cikkíróban Debreczeni József írásait tanulmányozva: ’94-ben még a szocialistákból nézett ki banánköztársasági restaurációt, jelenleg pedig az orbáni kétharmadtól várja a jogállam hattyúdalát.
Hogy a magángazdaság rendszerint jobban szuperál, mint az állami túlsúly, vitathatatlanul igaz. De ez nem jelenti, hogy nem lehet rosszul, rossz időben (netán jogsértő módon) privatizálni, vagy a magánvagyonnal bűnösen vagy csapnivalóan sáfárkodni. Viszont egy utólag gazdaságtalannak vagy törvénytelennek gondolt magántulajdonlást sem lehet önhatalmúlag felszámolni, csakis bírósági úton – juthat eszünkbe a pécsi vízmű kálváriáját látva. A piac nem csodaszer, de az állam még kevésbé az. A kapitalizmus anomáliáit a gazdasági jog, nem pedig a politikusi kényszercselekvés oldhatja fel. Ugyanakkor a szocialista monopólium felszámolása nem sokat ér, ha a helyére verseny helyett kapitalista monopólium lép.
Magyarországon 1989-90-ig pártállami maffia vezette a sóhivatallá züllesztett érdekképviseleteket. A versenyszférában csak elvétve találhatók a dolgozók érdekvédelmére szakosodott, valódi szakszervezetek. Más a helyzet a közszférában, ahol a különböző pártokhoz kötődő, széttöredezett szakszervezetek próbálják elejét venni az elbocsátásoknak, illetve fenntartani a szerződésben kőbe vésett juttatásokat. Ám összehangolt, eredményes akciókkal eddig adósok maradtak. A jelenleg folyó BKV sztrájk is kétesélyes.
